Az előző részben ott hagytam abba, hogy nem a tervek szerint alakultak a dolgok.
De miért is nem?
Azon egyszerű oknál fogva, hogy egyszerűen nem tudtam elszakadni Tőle.
Nyilvánvaló volt, hogy nem lesz jó vége ennek a Zoltán-dolognak. Erre amúgy a legjobb barátom is figyelmeztetett, és persze, tudtam én is az eszemmel, hogy abba kellene hagyni, mert ezzel nem csak Őt, hanem saját magamat is becsapom. Hiszen én látszólag Vele beszélgettem, de valójában Ő nem velem, hanem Zoltánnal beszélgetett.
De nem ment. Örültem, hogy tudom, mi van vele, hogy beszélget velem. És OK, valahol tudat alatt bennem volt az is, hogy amíg velem beszélget, addig sem más pasikkal ismerkedik. Márpedig sokat beszélgettünk, volt, hogy többet, mint azzal, akivel épp “komolyan” ismerkedett.
Többször felvetette, hogy találkozzunk. Később már csak barátilag. Hogy miért? Mert nyilvánvaló volt, hogy nem találkozhattunk, nem derülhetett ki, hogy én vagyok az. Erre valamit ki kellett találnom, és azt találtam ki, mivel azt mondtam, hogy válófélben vagyok, hogy a feleségem békülni akar, és én belementem, mert szeretnék még egy esélyt adni magunknak. Úgy tűnt, ezt Ő elfogadja, nem egyszer drukkolt nekünk, és ez után volt, hogy csak barátilag akart találkozni. (De azért közben nyilvánvaló volt, hogy érzelmileg jobban kötődik hozzám.)
Amikor előadtam, hogy békülök a feleségemmel, meg is szakította velem a kapcsolatot. Vagy másfél hétig nem beszéltünk, de nem bírtam, és írtam neki. Aztán folytattuk a beszélgetéseket. Én is meséltem a (kitalált) életemről, és Ő is mesélt az éppen folyó ismerkedéseiről egy keveset. Volt is egy elég komolynak tűnő, ami persze rohadtul szarul esett, de nem próbáltam meg lebeszélni. Aztán abból sem lett semmi.
December vége felé megint szóba került, hogy találkozzunk – továbbra is csak barátilag –, és akkor úgy voltam vele, hogy akkor legyen itt a vége, találkozzunk, derüljön ki, hogy én vagyok Zoltán.
Megvolt a helyszín és az időpont is.
Tudom, kicsit hülyén hangzik, de az jutott eszembe, hogy nem elég, hogy majd ott nyilvánosan éri a hideg zuhany, még fizetnie kell a taxit is oda-vissza… Úgyhogy végül lemondtam a személyes találkozót, és a cseten rántottam le a leplet.
Most biztos azt gondolod, hogy beszari alak vagyok, nem volt vér a pucámban a szeme elé kerülni, de nem. Tényleg elképzelem azt a szituációt, amiben lett volna (beleértve a taxira kidobott pénzt), és ezért léptem vissza.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért lepleztem le magamat? hiszen leléphettem volna szó nélkül, és soha az életben nem derült volna ki, hogy én vagyok.
Ez igaz.
Két dolog miatt lepleztem le magamat.
Egyrészt megszólalt bennem a (akkor épp hülye) romantikus énem, hogy hátha leesik neki, hogy a többi pasihoz képest mennyire másképp állok Hozzá (mert egyébként egyszer mondta is, hogy a velem meg egy másik pasival való ismerkedés során rájött, milyen pasira is van szüksége).
Másrészről pedig arra gondoltam, hogy másképp nem fog menni az elszakadás, csak ha magamra haragítom, én pedig annyira szégyellni fogom magam, hogy nem merek többet a szeme elé kerülni. Az utolsó üzenete hozzám egyébként az is volt, hogy egy utolsó szemét vagyok, és ne kerüljek többet a közelébe. (Két hete kerültem, de ez már egy másik történet.)
(Valójában van egy harmadik ok is, nevezetesen, hogy ha nem derül ki, és később netán újra összejövünk, képtelen lettem volna ennek a titoknak a terhével Vele lenni.)
Én még soha nem csináltam ilyet, soha nem mentem el ennyire messzire nő miatt, illetve nőért. (Azt mondják, szerelemben, háborúban minden megengedett. Hát én megpróbáltam. Sajnos nem jött be, pedig tényleg életemben először voltam úgy, hogy bármit megtennék A NŐért.)
És én még életemben nem bántottam meg így nőt, és még életemben nem szerettem így nőt. Furcsa kettősség ez, és lélekben rettenetesen kínzó érzés. Nap mint nap megszenvedem még mindig.
De talán nem véletlen ez a kettősség. Az egyik nem lenne meg a másik miatt.
Nos, elmondtam, mik azok, amiket nagyon megbántam (a halogatás, az elhallgatás és ez a Zoltán-ügy).
Persze, ezeken kívül is vannak apróbb dolgok, amiket megbántam, de azok csak a szokásos dolgok – nem voltam türelmes, nem úgy szóltam Hozzá, ahogy kellett volna, stb.
Ha úgy vesszük, a második verzió be is jött, Ő megharagudott rám, én pedig rettenetesen szégyelltem magam miatta.
Egy baj van csak. A történtek, a szégyenérzetem ellenére nem tudok elszakadni Tőle, még mindig szeretem…
Kommentek