Az eddig el nem mondottak taglalását ott hagytam abba, hogy annak ellenére, hogy nem költöztünk össze, nagyon sok időt töltöttünk együtt.
És itt jött a következő dolog, amit bánok.
Azt, hogy nem beszéltem arról, hogy milyenné vált az anyagi helyzetem. Gyakorlatilag mindenem elveszítettem – az ingóságaimat leszámítva. Vagyis elmondtam, de előbb kellett volna. Borzasztó nagy baklövés volt ez is a részemről, nem csak az elhallgatás, hanem, hogy egyszerűen hagytam idáig fajulni a dolgokat (ennek okáról alább). Már ezerszer is megbántam a dolgot. Mindkettőt.
Miért nem mondtam el?
Két okból kifolyólag. Egyrészt büszkeségből. Férfiúi büszkeségem nem engedte, hogy gyengének mutassam magam, és a látszatot, hogy minden rendben, egész addig próbáltam fenntartani, amíg már nem lehetett. Ma már ezt a hozzáállásomat férfiúi ostobaságnak nevezném.
Másrészt pedig, s ez volt az erősebb motiváció a hallgatásra, a félelem. Egyszerűen féltem attól, hogy ha elmondom, akkor szakítani fog velem. És ezt nyilvánvalóan nem akartam, mert borzasztóan szerelmes voltam. Sajnos Ő ebből az elhallgatásból pont nem ezt szűrte le, pedig így volt.
Viszont Ő is borzasztó szerelmes volt belém, így nem hagyott el.
Amikor szakított velem, megkérdezte, hogy miért nem tettem többet azért, hogy a helyzetem javuljon.
Ezen sokat gondolkodtam már akkor is. Egyrészt – és erre utólag kellett rájönnöm – a válásom, illetve a családom tulajdonképpeni elvesztése után – sok férfi társamhoz hasonlóan – egyfajta depresszióba estem. Nem volt ez túl mély depresszió, de mégis elég volt ahhoz, hogy ne tegyem meg a kellő erőfeszítést. Bizonyos dolgokat megtettem, bizonyosakat nem. Nem foglalkoztam kellőképp a munkával, így a vállalkozásom tönkre is ment – ez a folyamat már a Vele való találkozás előtt elindult, de nem ismertem fel –, Vele viszont nagyon sokat is foglalkoztam, mert olyan volt számomra, mint valami drog.
Talán így tudnám legjobban megfogalmazni. Tudom, nem túl jó a hasonlat, hisz a drog rossz dolog. Ő pedig a legjobb dolog volt, ami velem történt (a gyerekeimet nem számítva), semmi rosszat nem jelentett nekem. Egyszerűen csak imádtam minden Vele töltött percet, bármit is csináltunk, és ezért igyekeztem is minél több időt Vele tölteni.
Félreértés ne essék, én nem Őt okolom azért, mert én így viselkedtem, mint az alkoholisták jó része, akik a párjuk személyét és viselkedését hozzák fel indokként. Csakis a saját gyengeségemet hozhatom föl indokként.
És itt most egy gondolat erejéig visszautalnék az előző írásomra, illetve az abban taglalt baklövésemre, tudniillik, hogy nem költöztem ide akkor, amikor szóba került. Ugyanis, hogy ha meglépem, és akkor költözök, minden másképp alakul, és anyagilag sem megyek tönkre teljesen.
Megint csak nem szeretném, ha félreértenél, nem siránkozok vagy kattogok ezen. Ez már megtörtént, változtatni nem lehet rajta. Csupán csak azért írtam le, mert ékes példája annak, hogy egyes döntéseink (vagy épp döntésképtelenségünk, ha már a történeti hűségre törekszem), mennyiben befolyásolhatja a későbbi eseményeket, életünket.
Most már tudom, hogy ezek a dolgok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy elveszítsem a bizalmát, és a szemében mint férfi megszűnjek létezni. És innen már majdnem egyenes (bár nem olyan rövid) volt az út a szakításhoz.
Ám azt gondolom, ekkor még lett volna esélyem, visszafordítani a dolgokat, de a szakításunk után sikerült borzasztóan magamra haragítanom…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: