A megbánásról eddig nem írtam, korábban csak megemlítettem. Arról sem beszéltem, hogy mi az, amivel megbántottam, illetve magamra haragítottam Őt.
Az elkövetkezendő három írásban ezekre derül fény.
Menjünk sorjában az eseményeken, ahogyan azok időrendben (nem közvetlenül) követték is egymást.
Az első dolog, amit megbántam, az a költözés halogatása.
Már az ismeretségünk elején felmerült, hogy költözzünk össze. Azt tudni kell ehhez, hogy nem egy szimpla összeköltözésről lett volna szó. Megismerkedésünk idején ugyanis két, egymástól 200 km-re lévő városban éltünk. Ő még házas volt, és a férjével élt együtt, én akkor már két éve elváltam, egyedül éltem.
A terv az volt, hogy Ő elköltözik otthonról, amíg le nem zajlik a válás, én pedig ideköltözöm, egy közösen bérelt lakásba. Néztünk is lakást, de…
Az az igazság, hogy egyrészt berezeltem. Elég vacakul hangzik, mi? Pedig egyáltalán nem arról van szó, hogy nem akartam volna összeköltözni Vele. Ó, dehogynem akartam! Minden vágyam ez volt, és még utána is, szinte végig a kapcsolatunk alatt. (Ami tulajdonképpen meg is valósult valamilyen szinten… De erről majd talán máskor.)
Szóval berezeltem, mert soha nem történt még velem olyan, mint Vele kapcsolatban. Mint írtam már, szinte az első pillanattól kezdve különös, és addig még nem tapasztalt vonzalmat éreztem iránta. Soha ilyen sebesen nem törtek rám ilyen heves érzelmek – soha nem szerettem bele senkibe egyik pillanatról a másikra.
És utána is… Még soha senkit nem szerettem így.
És az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy azelőtt még soha nem volt senki úgy oda értem, mint Ő, soha nem szeretett még soha senki úgy, mint Ő. Sokáig nem is igazán tudtam ezt hova tenni. Hihetetlen volt a számomra, hogy valaki ennyire oda legyen értem.
(Nyilván ez valahol az önbizalomhiányra és önértékelési problémára volt visszavezethető, amiért nem éreztem úgy, hogy ennyire szerethető vagyok. Végül a helyére tettem ezt, és ez sokat segített abban, hogy egyenes(eb)be jöjjek magammal – amiért hálás vagyok Neki.)
Attól tartottam, hogy mi van, hogy ha amilyen gyorsan jött, el is múlik? Én pedig feladva mindent, ideköltözöm, aztán meg itt maradok magamra.
Nem beszélve a Gyerekekről… Vagyis pont, hogy Róluk beszélve. Mert ez volt a másik visszahúzó erő. Addig, noha nem velem, hanem az édesanyjukkal élnek, nagyon sokat voltunk együtt. Nehezen tudtam elképzelni, hogy hirtelen ne töltsünk annyi időt együtt, mint addig. Nagyon hiányoztak volna.
Szóval ez a két dolog vezetett oda, hogy aztán visszaléptem az összeköltözéstől. Akkor. Később, mit írtam is, nagyon szerettem volna, de akkor meg már Ő nem. Eleinte rosszul esett, és tudtam, hogy ez részben köszönhető annak, hogy korábban én léptem vissza, de elfogadtam a döntését – mint ahogyan korábban Ő is elfogadta az én visszalépésemet.
Ettől függetlenül viszont nagyon sokat jöttem, és sokat voltunk együtt. Mert megtehettem. Vagyis azt gondoltam, hogy megtehetem…
És itt jön egy másik dolog, amit bánok. De ezt majd a következő alkalommal mesélem el.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: