A tegnapi vallomástétel és egy hozzászólás kissé eltérített az eredeti gondolatmenetemtől. De ettől jó és tulajdonképpen kicsit életszerű is ez blogírás, spontán alakul a mondandóm.
Szóval említettem, hogy számtalan emlék és érzés jött fel bennem a blogbejegyzés megírása közben.
Tegnap délután aztán el is mentem az egyik kedvenc helyünkre. Arra a helyre, ahova velem jött el először, noha előtte már több, mint két évtizede élt ebben a városban, de még nem járt ott soha. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy én akkor még nem is éltem itt.
Ne egy éttermet vagy szórakozóhelyet képzelj el, hanem egy amolyan szabadidőparkot, ahova az emberek egyedül, párjukkal vagy családjukkal sétálni, játszani, futni, pecázni járnak ki.
Felmentem a dombtetőre, ahonnan jól belátni a környező tájat, és a város nagy részét. Leültem egy padra, és a várost szemlélve eszembe jutott az, ami egyébként sokszor eszembe jut az utcákat járva: nem nagyon van a városnak olyan pontja, amihez ne kötődne valami közös emlék. Egy séta, egy kávézás, egy közös vacsora, egy fesztivál, bevásárlás, hivatalos ügyintézés, és sorolhatnám még sokáig. Tudom, ettől még nem különleges a mi kapcsolatunk, hisz ez elmondható bármelyik nem futó kapcsolatra. A mi kapcsolatunk mástól különleges. Erről majd kicsit később, bár már utaltam rá korábban.
Aztán felidéztem egy közelben megejtett piknikezésünket. Felkeltem a padról, és elsétáltam oda, ahol anno a pokrócot leterítettük, és letáboroztunk. Visszaidéztem a piknik minden mozzanatát, a késői ebédet a kedvenc ételeinkkel, a közös fotók elkészítését, aztán a csendes olvasgatást.
Eszembe jutott egy másik, téli alkalom, amikor szívet tapostunk a hóba, néztük a korai naplementét, és tisztán emlékszem arra is, hogy mennyire édes volt kipirosodott arccal.
Nagyjából egy óra múlva tértem vissza a jelenbe, mert indulnom kellet. Addig viszont számtalan emlék rohant meg, rengeteg olyan is, amelyek nem kötődnek ahhoz a helyhez, ahol éppen voltam.
A szakításunk után nem sokkal egyszer már tettem egy hasonló időutazást egy másik kedvenc helyünkön. Ott, ahol az első randinkat töltöttük. Az akkori gondolataimat, érzéseimet megírtam anno, de végül nem mutattam mg senkinek. Talán majd most itt helye lesz.
Ezek voltak az emlékek – vagyis csak egy parányi ízelítő belőlük, hisz képtelenség lenne leírni mind.
Adós vagyok az érzelmekkel, mert természetesen azok is párosulnak az emlékekhez – no és persze a felidézésükhöz is.
Ezeket majd legközelebb.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: