Nem mondhatom el senkinek…

…elmondom hát mindenkinek.

Hát, ezzel a Karinthytól vett idézettel indítom ezt a blogomat.
Hatásvadász?
Lehet.
De nem véletlen a választás – több okból sem.
A legfőbb oka pedig az, hogy az itt majdan megjelenő gondolatokat tényleg nem mondhatom el… leginkább annak a személynek, akihez/akiről szólnak.

Márpedig muszáj kiírni magamból, mert már elviselhetetlenül nagy a feszültség bennem.
Vagyis újra.
Az elmúlt közel két hónapban már egész jól elmúlt az érzés, túltettem magam Rajta.

Vagyis azt hittem…

És, hogy miért nem mondhatom el Neki? Mert látni sem akar.
Miért? Mert megbántottam. Nem is kicsit.

Azt mondják, szerelemben, háborúban mindent lehet. Hát én megpróbáltam. Nem az lett a vége, amire számítottam, vagy ahogyan terveztem.
Ugyan leléphettem volna úgy, hogy nem az történik, ami történt. De másképp nem ment. Tudtam, hogy másképp nem sikerült volna elszakadni, csak ha kiderül az igazság, és megharagszik rám. Bennem pedig akkora lesz a szégyenérzet, hogy nem keresem többet.
Hülyeség mi?
Pedig így is lett.
Megharagudott. Nem is kicsit.
Szégyellem magam azért, amit tettem. Nem is kicsit.

Egy baj van csak…

…én még mindig szeretem.